A globális dzsihád bölcsője
Közhelyszámba megy, hogy amíg Szíriában nem lesz rend, addig nem várható, hogy enyhüljön az Európára nehezedő közel-keleti migrációs nyomás. Ám a szíriai polgárháború lezárása aligha képzelhető el anélkül, hogy a konfliktus kirobbantásáért felelős hatalmak szembenéznének a helyzet kialakulásáért viselt felelősségükkel.
A Hetek a közelmúltban több ízben írt a közel-keleti polgárháborús konfliktusok (a szíriai, az iraki és a törökországi) közötti, illetve e konfliktusok és a globális iszlamista terrorizmus közötti összefüggésekről. A nyugati világnak – többek között a nyugati országok súlyos, múltbeli mulasztásai miatt – ma egyszerre kell megbirkóznia a globális terrorizmus, a kezelhetetlenné vált regionális konfliktusok és az utóbbiak következtében Európára nehezedő migrációs nyomás problémájával. A kérdés megértését megkönnyítené, ha a nyugati országok szembenéznének néhány ténnyel, amelyek a jelenlegi helyzet előidézésében szerepet játszottak.
Kik jelentik ma a globális iszlamista terrorizmus mainstreamjét? Honnan jutottak a „vállalkozásukhoz” szükséges pénzügyi, szellemi és logisztikai támogatáshoz? Mely globális és regionális hatalmaknak köszönhető megerősödésük? Néhány kérdés, amelyekkel Európának és az Egyesült Államoknak előbb vagy utóbb szembe kell néznie.
Amit ma a nyugati nyilvánosság globális iszlamista terrorizmus alatt ért, az alapvetően szunnita hátterű egyének és szervezett csoportok tevékenységét jelenti (még akkor is, ha a teheráni kormány közismerten fenntart regionális síita terrorcsoportokat több közel-keleti országban). A 21. századi globális iszlamista terrorizmus bölcsője az 1980-as évek afganisztáni háborúja volt, kezdeti finanszírozója pedig Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok. Mint látni fogjuk, a hárommillió afgán menekültnek otthont adó Pesavar környéki pakisztáni táborokban jött létre a tálib mozgalom, az al-Kaida, tehát közvetve ide vezethető vissza az al-Kaida iraki szárnyából keletkezett Iszlám Állam (IÁ) is.
Azt is nehéz lenne tagadni, hogy az Egyesült Államok az 1979 és 1989 közötti, majd a 2001 utáni afganisztáni, az 1990-91-es kuvaiti és a 2003-as iraki háborúval (valamint a nyugat-európai országok a 2011-es líbiai beavatkozással) aktívan elősegítették a globális terrorizmus megerősödését, ezzel – akaratlanul – hozzájárulva az ellenük élet-halál harcot vívó dzsihádizmus elterjedéséhez.
A modern iszlamizmus kialakulása
A modern iszlamizmus mint politikai mozgalom története az 1960-as évekre nyúlik vissza, „szülőföldje” pedig a nasszeri Egyiptom, Pakisztán, továbbá a Reza Pahlavi sah által kormányzott Irán volt. A politikai mozgalom történetét Gilles Kepel francia akadémikus foglalta össze Dzsihád című művében. Amikor „iszlamizmusról” beszélünk, akkor az alatt „politikai iszlámot”, az iszlám vallásra épülő politikai mozgalmat, „modern iszlamizmus” alatt pedig a muszlim világot az 1960-as évektől felforgató politikai mozgalmat értünk. A „modern iszlamizmus” három, egymástól többé-kevésbé függetlenül tevékenykedő vallási és politikai gondolkodó munkájának eredményeként alakult ki jó húsz évvel a muszlim világ országainak függetlenné válása után, szoros összefüggésben a függetlenné vált országok nacionalista elitjének kudarcaival.
Az első, mai értelemben „iszlamistának” nevezett politikai-társadalmi-kulturális-vallási mozgalom az Egyiptomban az 1920-as években alapított Muzulmán Testvériség volt. A Testvériség, amelynek jelszava az volt, hogy „a Korán a mi alkotmányunk”, elutasította a politikai pártok működését, mivel azok megosztják a hívők közösségét. Viszonya ellentmondásos volt a nacionalista egyiptomi függetlenségi mozgalommal is. A nacionalista tisztek hatalomátvétele után a junta hatalmi harcából győztesen kikerült Nasszer 1954-ben törvényen kívül helyezte a mozgalmat, amelynek az illegalitásban is kitartó ideológusát, Szajjid Kutbot 1966 augusztusában kivégezték.
Kutb követői többségükben Egyiptom első, tömegesen írni-olvasni tudó generációjához tartoztak. A betiltott Testvériség körvonalazatlan ideológiája Kutb kezei között a modern iszlamizmus alapvetésévé vált. Úgy vélte: a függetlenné vált arab országok népessége éppúgy a hitetlenség és bálványimádás sötétségében él, mint Mohamed korának arabjai. A modern bálványok Kutb szerint a hatvanas évek arab országaiban a nemzet, az uralkodó párt vagy éppen a szocializmus voltak. Szerinte a függetlenség semmivel nem teremtett jobb helyzetet ezekben az országokban, mint a gyarmati uralom, hiszen a nacionalista rezsimeket éppúgy „bálványimádónak” tartotta, mint az európai hatalmakat. Kutb szerint viszont Allahon kívül nem uralkodhat más az iszlám népei fölött, ennélfogva az iszlamista mozgalomnak kötelessége felvenni a harcot a nacionalista és szocialista rezsimekkel szemben.
Kivégzésére várva írt műveiben Kutb úgy vélte: a nacionalista és szocialista ideológiák által megfertőzött nemzedékek után egy új, a Korán valódi tanításaival tisztában levő generáció lesz alkalmas az iszlám állam kialakítására.
„Alapító atyák” az arab világon kívül Kutbnál nagyobb (rész)sikereket ért el életében kortársa, a gyarmati Indiában született, majd 1947 után a függetlenné vált Pakisztánban politizáló Maudúdi, aki még a gyarmati uralom idején, 1941-ben hozta létre pártját, a Dzsamaát-e Iszlámit, amelynek már a függetlenség pillanatában is más elképzelései voltak Pakisztán jövőjéről, mint az uralkodó „muszlim nacionalista” elitnek. Maudúdi nem értett egyet az indiai muszlimok hinduktól elkülönült államának (azaz Pakisztánnak) a létrehozásával – az ő ideálja az 1857-ig egész Indiára kiterjedő iszlám állam „helyreállítása” volt.
Maudúdi felfogása szerint az iszlám állam megteremtése szervesen következik az iszlám tanításából; a politika pedig nem csupán az iszlám hit „szerves és elválaszthatatlan része”, de a dzsihád egyik eszköze. A dzsihád célja nem más, mint Allahot visszahelyezni uralkodói jogaiba; az iszlám állam pedig voltaképpen a lázadó teremtményektől Allah kezébe visszahelyezett uralom.
Maudúdi kezdettől „felülről”, nagyobb társadalmi felfordulás nélkül képzelte el az iszlám állam megteremtését, ami végül Pakisztánban az 1977-es katonai puccs nyomán következett be. Más forgatókönyvet követett az 1960-as években száműzetésbe kényszerített iráni síita hittudós, Khomeini ajatollah. Khomeini nem az állami erőszakszervezeteket igyekezett megnyerni az iszlám állam megteremtéséhez, hanem a fennálló rezsimmel szemben ellenséges csoportok koalícióját hozta létre az ókonzervatív hittudósoktól a marxizmussal szimpatizáló muszlim értelmiségieken át a vallásos kereskedőkig és a világi középrétegekig. A modern iszlamizmust létrehozó három mozgalom közül egyedül Khomeini forradalma reflektált a kor „evilági” társadalmi problémáira és ellentmondásaira, és az 1970-es évek végén az iráni társadalom nem vallásos rétegeit is képes volt meggyőzni arról, hogy helyzetük javulását az iszlám forradalom győzelmétől remélhetik.
Kutb, Maudúdi és Khomeini munkásságának eredményeként tehát az iszlamizmus mint modern politikai mozgalom megszületett, ám a hatvanas-hetvenes évek fordulóján csak kevesen vették komolyan. Hatalomra csak az 1977-es pakisztáni puccs, majd az 1979-es iráni forradalom után került, ám az idő, a demográfiai változások, továbbá a térségbeli rezsimek eróziója lassan utat nyitottak az iszlamizmus elterjedésének.
A nacionalista arab elitek az 1967-es hatnapos háborúban szenvedték el történelmi vereségüket Izraeltől. Az arab nacionalizmus emblematikus figurája, Nasszer három évvel későbbi halála után az Egyiptom irányítását átvevő Anvar Szadat elnökségének első éveiben nyitott az iszlamista mozgalom felé. Szadatnak döntő szerepe volt abban, hogy a globális iszlamizmus megkapja azt a militáns ideológiai alapot, továbbá finanszírozási hátteret, amire szüksége volt a következő évtizedek „globális dzsihádjához”.
Kutb, Maudúdi és Khomeini tanításai alkalmasak voltak arra, hogy mélyreható változásokat idézzenek elő Egyiptom, Pakisztán és Irán társadalmában, és átmenetileg vagy tartósan „iszlamizálják” ezeket az országokat. De a globális dzsihád előmozdításához ez kevés lett volna. A kezdő lökést a globális dzsihád ideológiai és pénzügyi hátterének megteremtéséhez ironikus módon Anvar Szadat adta, aki 1981-ben maga is az iszlamista terror áldozata lett.
Az olajsokk éve
1973. október 6-án 70 ezer egyiptomi katona és 1000 tank kelt át a Szuezi-csatornán, hogy revansot vegyen a hatnapos háborúban Izraeltől elszenvedett vereségért. Hamarosan Szíria hadserege is csatlakozott a támadáshoz. Kepel felidézi, hogy míg 1967-ben a nacionalista Nasszer hadserege a három fegyvernemre utaló „Föld! Levegő! Tenger!” csatakiáltással indult háborúba Izrael ellen, a jom kippuri háborúban a Szadat által harcba küldött katonák „Allah akbar!” kiáltással keltek át a csatornán, jelezve az arab világban hat év alatt lezajlott változásokat.
A háború menete ismert a Hetek olvasói előtt: az első napokban az egyiptomi haderő átkelési kísérlete sikerrel járt, a zsidó állam hadserege néhány napra az összeomlás szélére került, majd október 16-án Ariel Saron tábornok, későbbi miniszterelnök vezetésével az izraeli hadsereg sikeres ellentámadást indított.
Izraelben és az arab világban is máig vegyes a háború megítélése. Bár az egyiptomi és szíriai vezetés revansvágya kudarcot vallott, 1973 októberére inkább az arab országokban emlékeznek győzelemként, míg Golda Meir kormánya belebukott az első napok izraeli kudarcaiba.
A háború igazi győztese azonban nem a harcoló felek valamelyike lett. Október 17-én a kőolaj-exportáló országokat tömörítő OPEC arab tagjai bejelentették, hogy amíg Izrael nem vonul ki a hatnapos háborúban elfoglalt területekről, nem adnak el kőolajat azoknak az országoknak – az Egyesült Államoknak, Washington nyugat-európai szövetségeseinek, továbbá Japánnak –, amelyek a háború során Izraelt támogatták. A konfliktus miatt a kőolaj hordónkénti ára már előző nap 3-ról 5 dollárra emelkedett, de mint kiderült, ez csak a kezdet volt: 1973 decemberében Teheránban az OPEC tagországai újabb áremelésről döntöttek, majd 1974 tavaszán az árak 12 dollárra – azaz a háború előtti árak négyszeresére – szöktek fel. Bár az embargó ebben az évben véget ért, a kőolaj ára többé nem tért vissza az 1973 előtti szintre.
A következő sokkra csak néhány évet kellett várni: az utolsó iráni sah uralma ellen kirobbant felkeléshez 1978 őszén csatlakoztak az olajiparban dolgozó munkások, akik általános sztrájkkal fejezték ki a széthullófélben lévő monarchiával szembeni elégedetlenségüket. Az iráni olajkitermelés a sztrájk, majd az iszlám forradalom győzelmét követő káosz, végül Irak Irán elleni támadása miatt hosszú időre kiesett a nemzetközi piacról – a kőolaj világpiaci ára pedig 40 dollár közelébe emelkedett. Összességében 1973 és 1979 között a kőolaj hordónkénti ára több mint tizenháromszorosára nőtt.
1973 októberének jelentősége a 20. századi történelemben talán csak 1914-hez, 1945-höz vagy 1989-hez mérhető. Elsősorban nem is a nagyjából döntetlenül végződött háború, hanem az olajárrobbanás miatt, amelynek eredményeként emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű, olajbevételekből származó pénz kezdett áramlani az Arab-félsziget országaiba, mindenekelőtt Szaúd-Arábiába.
Egy dinasztia felemelkedése
Az Arab-félsziget egymással időnként gyilkos rivalizálásban álló törzsi vezetői közé tartozó szaúdi dinasztia ismert története a 18. századra nyúlik vissza, amikor a félsziget törzsfőinek egyike, Muhammad ibn Szaúd emír szövetséget kötött a korabeli arabok életmódját erkölcsileg romlottnak, vallási szokásaikat (például Mohamed és rokonai sírjának tiszteletét) bálványimádásnak minősítő kérlelhetetlen szunnita „reformátorral”, Ibn Vahhábbal. Az emír és a fanatikus hittudós szövetsége rövid idő alatt felforgatta Arábia lakóinak életét – bár a szaúdi monarchia csak a 20. század húszas éveiben lett az „iszlám szent helyeinek” őrzője. (Szaúd-Arábia születéséről és 20. századi történetéről szóló ötrészes sorozatunk a Hetek 2012. október 26. és november 30.-a közötti lapszámaiban jelent meg.)
A dinasztia és a vahabizmus muszlim világban betöltött szellemi befolyását Mekka és Medina elfoglalása alapozta meg, ám politikai befolyásuk növekedéséhez kellett az Arab-félszigeten az 1950-es évektől fellendülő kőolaj-kitermelés is. 1973 után az Arab-félszigetet elárasztotta az égbe szökő olajáraknak köszönhető pénz. Olajkutak, új városok emelkedtek ki a semmiből, autópályák hálózata szelte át a félszigetet.
A szaúdi uralkodóház azt remélte, hogy az új bevételek segítségével távol tarthatja birodalmától az 1950-es évektől az arab világon végigsöprő nacionalista és szocialista mozgalmakat, illetve a modern iszlamizmus mozgalmait, főként az 1979-ben Iránt felforgató „forradalmi” és monarchiaellenes változatot.
A muszlim „eldorádó”
A hetvenes évek „új aranyláza” idején szegényebb muszlim országokból arab és indo-pakisztáni vendégmunkások tíz- és tízezrei érkeztek Arábiába a fellendülő olaj- és építőiparban dolgozni. Ők egy életre a szaúdi eldorádó hatása alá kerülve, korábbi nyomorúságos életükhöz képest meggazdagodva – és a vahabita iskola szigorától megérintve – tértek haza szülőföldjükre. Családi életük sok esetben megváltozott, asszonyaik és lányaik a saría szabályai szerint kezdtek öltözködni.
A szaúdi uralkodóháznak esze ágában sem volt megkockáztatni, hogy a muszlim országokban időről időre felszínre törő társadalmi nyugtalanság veszélyeztesse megszerzett pozícióit. A mérhetetlen mennyiségű olajbevételből Szaúd-Arábia a vahabizmus világméretű exportjára törekedett – a Foreign Policy szerint egyenesen Szaúd-Arábia a Föld legsikeresebb életmódexportőre az Egyesült Államok után.
A szaúdi „vahabizmus-export” révén Fekete-Afrika nyomortelepeitől Pakisztánig, később Algériától Nyugat-Európa országain át Boszniáig egyenmecsetek százai emelkedtek ki a földből. Milliárdos példányszámban egységes, szaúdi hittudósok által szigorúan ellenőrzött Korán-fordítások és -magyarázatok, szaúdi fenntartású vallási iskolákban tanult vallási elöljárók érkeztek a mecsetekbe, ahol az iszlám legszigorúbb előírásai szerint terelgették a rájuk bízott muszlimokat.
Rivalizálás és háború
Rijád rengeteg pénzen megvásárolt vezető szerepét a hetvenes évek végén érte első ízben kihívás, amikor Iránban a Khomeini ajatollah vezette iszlám forradalom megdöntötte Reza
A teljes cikk a Hetek hetilapban olvasható.
